Edókámnak

 

Jó éjt kedvesem, álmodjál szépeket,

És tudd éjszaka is veled lesz, ki hőn szeret.

Humd le kis szemed, és ne lássál rémeket,

Hisz holnap egy új nap kél, s az élet tovább mehet.

 

Mikor reggel fölriadsz hirtelen,

Bár ott leszek, de megbúvok nesztelen.

Némán nézem gyönyörű testedet,

És gondolok rá úgy, ahogy nem lehet.

 

Miközben pizsamáddal bírkózol az ágyban,

Valaki nézi, és kuncog egymagában.

De keserű eme nevetése feléd,

Mert ez nem az ő ágya, hanem a tiéd.

 

Kelés után indulhat az evés,

Szobádból kilépve jöhet a reggelizés.

Majd étkednek maradékát magára hagyva,

Visszabújsz az ágyba egy kis időt lopva.

 

Az öltözködésnél sem fordulhat elő semmi hiba,

Hisz ez már anno is jól ment, az oviba.

Mikor megérkezel az iskolába, te drága,

Mindenki aki meglát, csak a száját tátja.

 

Délutánig reménykedek, hogy végre enyém lehetsz,

S ha egyszer megkaplak, tőlem el nem mehetsz.

Remélem e versnek sikerül meglepnie,

Mert Te vagy az életem egyetlen SZERELME!

 

 

 

 

 

 

Drága Edókám, életem szépsége,

Rájöttem, Te vagy kicsi szívem éke.

Nagyon rossz, mióta nem látlak,

De remélem holnap újra megtalállak.

 

Hiányzik pöttöm szád kacagása,

Megrovó tekinteted korbácsolása.

Oly jó nekem ha velem vagy,

Tudom Ő az, kis soha el nem hagy.

 

Ha veled alhatok is szinte mámor,

Akkor érzem csak, elég volt a mából.

De várom, hogy újra felébredhessek,

És kusza testeden végig nevethessek.

 

Szeretem látni elnyúló alakod,

Felhúzott nadrágod, elnyomott kis arcod.

S ha elégnek érzed szundizásod,

Csak nyújtózol, és indul a korgásod.

 

Bizony pici gyomrod mindig éhes,

Főleg reggel, mikor még ébredésed kétes.

Ilyenkor elfogja lelkem a kínzó keserűség,

Hisz tudom, nem sokáig lesz mellettem a szépség.

 

A legnagyobb bú mégis az számomra,

Mikor kiteszem Edót, az otthonába.

Ekkor érzem, hogy kezdődik hiánya,

Még akkor is, ha tudom telefonja mindig nála!

 

 

 

 

 

Nem múlik el nap, hogy ne gondoljak rád,

Hogy ne szeretném csókolni pici szád,

De tudom, ezt mind el kell fojtanom,

Mert ami átölel már nem az Én karom.

 

Átölelnek a szüleid, ruhák , barátok,

Csak Én nem, ki erre a leginkább vágyok,

Pedig méltatlannak bizonyultál eme posztra,

Hisz azt lököd el, ki a leginkább kapaszkodna.

 

De majd lesz, ki örül, ha csókolom és óvom,

Mert tudja, neki mindig a legjobbat akarom,

Saját hiányosságod, ha ezt nem vetted észre,

S válhatott belőle kapcsolatunk végének érve.

 

Sajnálom, hogy elmúltak az érzéseid,

És fontosabbak lettek a barátaid,

Tudom, még ha egymást soha nem is feledjük,

A másikat el kell, hogy engedjük.

 

Nehéz eme csalódást feldolgoznom,

De mindent megteszek, hogy kevéssé fájjon,

A létedet és voltodat tiszteletben tartom,

Történjék bármi, a szívemben meg hagyom.

 

Te voltál kivel le éltem volna az életem,

Nehéz elfogadni hogy mégsem tehetem,

Te voltál létem mozgató rugója,

Igen Te, drága kicsi Edóka!